Nem volt számítógépem több hónapig, és többször is eszembe jutottak olyan témák, amelyekről szívesen írnék. Most, hogy végre újra gépközelben vagyok, persze egy sem jut az eszembe.
Remélem mégis sikerül folytatnom az írást és idővel kialakul ebből valami rendszeresség.
Még visszatérek.
Lehet, hogy ez a férjemet igazolja, de jól érzem magam egyedül. Nem kell miden apróságról közös döntést hozni, könnyebb a háztartást vezetni, enyém este a tévé (a férjem gyakorlatilag a tévészobában élt az utóbbi időben). Valahogy nem esek kétségbe, hogy mi lesz később. Nem gondolom, hogy súlyos anyagi problémáim lesznek, vagy nem bírok a gyerekekkel, bár ez utóbbi esélyes. Fontos a férfi a családban, de valahogy már az elejétől próbáltam úgy alakítani az életem, hogy egyedül is meg tudjam oldani a dolgokat. Eddig egyedül a vezetés nem ment, de úgy voltam vele, ha kell, akkor menni fog. Most utaztunk el elöször messzire, és nem történt semmi baj, így ez megoldódott. A kerti munkákra meg, ha kell, biztos találok valakit a környéken, bár valószínű én is tudnék füvet nyírni, ha akarnék. Sokan sajnálnak most negem, most kezdik mások is megtudni, hogy elment. És én folyton azt ismételgetem, hogy jól vagyok, de nem hiszik el. Mert most kétségbe kellene esnem. De nem megy. Tényleg jól érzem magam egyedül. Kíváncsi vagyok, később is így lesz-e. Majd meglátom.
velem nem történhet semmi igazán rossz dolog. Mintha lenne egy őrangyalom. Sosem volt nagyobb balesetem, egy csontom se tört el soha, nem voltam nagyon beteg, nem lopták el semmimet. Ha nagyon tartottam valamitől, valahogy mindig megúsztam, és nem kellett megtennem. Nem tudom hogyan, de tényleg megmenekültem az igazán kínos, vagy nehéz helyzetekből.
Aztán körübelül két éve elvesztettem egy babát. El sem hittem az orvosnak, mikor mondta, hogy nincs meg a baba, hiszen, ugye, velem ilyen nem történhet. És mégis. Aztán nem sokkal később volt még egy vetélésem, akkor azt sem tudtam, hogy terhes vagyok, és én megint nem értettem, hogy mi történhetett. És fél évre rá terhes lettem, akkor már nagyon szerettem volna azt a babát, hogy megbizonyosodjam róla, mégis minden rendben van az életemben. Valahogy mégis befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy nem lesz vele minden rendben, hogy beteg lesz, de akkor is akartam, és elhatároztam, hogy a legjobb tudásom szerint felnevelem majd. Végig izgultam, hogy lesz-e valami komplikáció, hogy megvan-e mindene, hogy rendben folyik-e le a szülés. És közben nem figyeltem fel rá, hogy a férjem egyre később jár haza, hogy mikor belép a lakásba, olyan képet vág, mintha többéves börtönbüntetését készülne letölteni, hogy még egy puszit se adott hónapok óta, hogy több ruhát vesz egy hónap alatt magának, mint eddig egész életében, hogy tisztítókúrába kezd, és folyton a tükörben nézegeti magát. A problémamentes szülés után karomon a tökéletesen egészséges gyerekkel már kezdtem látni, honnan jön a baj. Fél éves nyüglődés után végül elköltözött. És és nem sírok minden este a párnámba, nem zabálok egész nap, nem járok az itthonhagyott cuccaiban mosatlan hajjal, nem iszom le magam kétnaponta, és nem vágok a fejéhez válogatott sértéseket, ha meglátom. Csak bezárom az ajtót, ha lefeküdtek a gyerekek, elengedem a nagyokat biciklivel az iskolába, de utánuk megyek babakocsival, hogy lássam megérkeztek-e, és nem veszem le öt másodpercnél tovább a szemem a kicsiről, ha ébren van. Mert most már tudom, hogy hozzám is betörhetnek, az én gyerekemet is ütheti el autó, az én lányom is megfulladhat egy leesett gombtól.
Az angyal elrepült.
Nemrégiben egy tévéműsorban szerepelt egy többgyerekes anyuka, akit elhagyott a férje. A műsorvezető megjegyezte, hogy mikor ezt egy ismerősének mesélte, az azt mondta, ez természetes, hiszen a gyerekek mellet elfelejtenek a nők nőnek lenni, elhanyagolják magukat. Mivel ezt én is megkaptam, és nem tudtam rá válaszolni akkor, így most leírom mit gondolok erről a hozzáállásról.
Egyrészt szerintem van számos olyan tulajdonság, ami fontos és szertehető egy nőben: kedves, gondoskodik a családjáról, férjéről, jól főz, tisztán tartja a házat, meghallgat, beszélgetni lehet vele, megnevettet, okos, ügyes, tehetséges valamiben... Persze nem hiszem, hogy én, vagy akár más mindezekkel egyszerre rendelkezik, de azért párat biztos ki lehetne válogatni bárkire.
Másrészt, ahhoz, hogy egy nő jól nézzen ki, bizonyos áldozatokra van szükség a férj részéről is, szerintem ezt minden olyan férfi tudja, akinek csinos, jól ápolt felesége, barátnője van. Méghozzá pénz és idő kellene. Hányan hallják azt a sokgyerekes anyukák közül, hogy menjél drágám vásárolj pár jó ruhát, addig én foglakozom a gyerekekkel, vagy szerintem fontosabb a fűnyírónál, fúrónál, kocsmázásnál, haveroknál, könyvnél, stb, hogy csinosan járj, költs magadra is egy kicsit, fogyókurázzunk együtt, járj sportolni, heti egyszer én gondoskodom a vacsoráról?
Harmadrészt: legyek nő? Légy férfi! Dícsérj meg, ha éppen, véletlenül, jól nézek ki! Vigyél vacsorázni, ahol meg is említheted, hogy szeretnéd, ha mindig ilyan csinos lennék! Virág, csoki, kis ajándék, hogy jól érezzem magam egy-egy nehéz nap után. Ha éppen akad egy szabad órád, megkérdezheted, miben segíthetsz a házban, mit kell megjavítani, felfúrni, levenni, felvinni!
Arról nem is beszélve, hogy azt a pár gyereket nem egyedül vállalta az a többgyerekes nő, akkor még ketten voltak.
Nem tudom, tényleg nincs miről írnom, nincs időm írni, vagy csak megint nem vagyok képes rendesen csinálni semmit. Már sokszor történt meg velem, hogy belekezdek valamibe, ami tényleg jó ötletnek tűnik, megvalósítható, tudnám is csinálni, és mikor a konkrét megvalósításra kerül a sor, kiszállok. Abbahagyom, vagy egyszerűen elhülyéskedem az egészet.
Ez volt a gimiben, a felvételin, az egyetemen, diplomaíráskor, munkakereséskor. Azt hiszem, ezért tartok ott, hol tartok (sehol) szakmailag. Egyszerűen nem vagyok képes komolyan elhinni magamról, hogy jól megtudom ezeket a dolgokat csinálni? Vagy sajnálom a beleölt időt és energiát? Valahogy amikor ezekre sor került, benne voltam, nem tűnt komolynak, nehéznek, fontosnak. Ezért elblicceltem, amit lehetett, amit nem, azon a legkisebb energiával túlestem. Aztán kiderült, hogy más komolyan veszi, nem értik én miért hülyéskedem el, nekem miért nem fontos hányast kapok.
Mondjuk utólag csak a munkakereséskor kellett volna tényleg kiállnom magamért és olyan helyre menni, amit megálmodtam. Azóta se értem, hogy van, aki képes az érettségit komolyan venni. Más nem röhögött ott az öltönyös tanárokon, a hülye tételhúzáson, mikor előre lehetet tudni, hogy úgyis átmegy mindenki, kivéve azt a két gyereket, aki annyira megutáltatta magát a négy év alatt. Államvizsga dettó. Annyira röhejes volt. Szerintem az öt profból kettő aludt, miközben mondtuk a tételeket. Az egyik tanár ismerte a barátomat, nekem csak a nevemet tudta, és az előttem felelő csajtól megkérdezte, hogy hogy van a barátom! Fogalmuk nem volt, ki beszél ott és miről. Mondjuk az, hogy hányasra államvizsgáztál, tényleg semmit nem számít sehol. Szóval ezeket nem bánom, csak utólag furcsa, hogy mikor tényleg kellett volna tenni valamit, és mások előtt is bebizonyítani, hogy elég okos stb. vagyok, nem ment, és nekem még csak fel se tűnt, hogy megint elblicceltem a nagy megmérettetést, inkább megbeszéltem magammal, hogy úgyis marhaság az egész.
Hát ezt sem fogom most megoldani.
azt szeretném tisztázni, hogy ez a blog főképpen nekem szól. Leírva talán tisztábban látom saját helyzetemet, és könnyebben túllépek az engem foglalkoztató problémákon. Elegem van a saját belső monológjaimból, amik nem vezetnek előre.
A név: kocsim nincs és nem is értek az autókhoz, szamaraim sincsenek és nem vagyok állatvédő. A cím (nem túl frappánsan) a "kicsi kocsi, három csacsi, döcögő, döcögő" kezdetű mondokából van. A kocsi én vagyok, a csacsik a gyermekeim, a beírások a mi közös életünkről szólnak, amiből (micsoda meglepetés) a férfi kilépett. Önállósodásom állomásai lesznek ezek a történetek, ahogy megpróbáljuk az utunkat folytatni, nagyobb döccenők nélkül.
Remélem sikerül.
Ez csak egy próba. Remélem végre minden jól megy!
