Nem tudom, tényleg nincs miről írnom, nincs időm írni, vagy csak megint nem vagyok képes rendesen csinálni semmit. Már sokszor történt meg velem, hogy belekezdek valamibe, ami tényleg jó ötletnek tűnik, megvalósítható, tudnám is csinálni, és mikor a konkrét megvalósításra kerül a sor, kiszállok. Abbahagyom, vagy egyszerűen elhülyéskedem az egészet.
Ez volt a gimiben, a felvételin, az egyetemen, diplomaíráskor, munkakereséskor. Azt hiszem, ezért tartok ott, hol tartok (sehol) szakmailag. Egyszerűen nem vagyok képes komolyan elhinni magamról, hogy jól megtudom ezeket a dolgokat csinálni? Vagy sajnálom a beleölt időt és energiát? Valahogy amikor ezekre sor került, benne voltam, nem tűnt komolynak, nehéznek, fontosnak. Ezért elblicceltem, amit lehetett, amit nem, azon a legkisebb energiával túlestem. Aztán kiderült, hogy más komolyan veszi, nem értik én miért hülyéskedem el, nekem miért nem fontos hányast kapok.
Mondjuk utólag csak a munkakereséskor kellett volna tényleg kiállnom magamért és olyan helyre menni, amit megálmodtam. Azóta se értem, hogy van, aki képes az érettségit komolyan venni. Más nem röhögött ott az öltönyös tanárokon, a hülye tételhúzáson, mikor előre lehetet tudni, hogy úgyis átmegy mindenki, kivéve azt a két gyereket, aki annyira megutáltatta magát a négy év alatt. Államvizsga dettó. Annyira röhejes volt. Szerintem az öt profból kettő aludt, miközben mondtuk a tételeket. Az egyik tanár ismerte a barátomat, nekem csak a nevemet tudta, és az előttem felelő csajtól megkérdezte, hogy hogy van a barátom! Fogalmuk nem volt, ki beszél ott és miről. Mondjuk az, hogy hányasra államvizsgáztál, tényleg semmit nem számít sehol. Szóval ezeket nem bánom, csak utólag furcsa, hogy mikor tényleg kellett volna tenni valamit, és mások előtt is bebizonyítani, hogy elég okos stb. vagyok, nem ment, és nekem még csak fel se tűnt, hogy megint elblicceltem a nagy megmérettetést, inkább megbeszéltem magammal, hogy úgyis marhaság az egész.
Hát ezt sem fogom most megoldani.
